A tanulmányban a személyes kultúra megteremtésének, és az önéletrajzi emlékezésnek a modelljét mutatjuk be. A modellben feltételezzük, hogy az önéletrajzi emlékek - hasonlóan a metaforákban és idiómákban megjelenô objektifikációkhoz - rekonstruktív folyamatok során megalkotott instanciációk, amelyeket szelfként ismerünk fel. Ezek az emlékek ezt követôen személyes kultúraként válnak szubjektívvá. Hangsúlyozzuk az önéletrajzi emlékezésnek a másokkal való interakciókban betöltött szerepét és használatát, amelynek során a rekonstruált emlékek affektív jelentôséget nyernek. Bemutatjuk, hogy az emlékek használatuk során válnak önéletrajzivá - azon szerepük révén, hogy létrehozzák és fenntartják az intimitás érzését, és képesek arra, hogy fokozott szorongás esetén megnyugvást hozzanak - és az érzelem és affektus teszi ôket jelentôssé. A tárgykapcsolat elméleti megközelítésben az önéletrajzi emlékek átmeneti jelenségeknek (szelftárgyaknak) tekinthetôek, amelyek újrateremtik a gondozói kapcsolatot az egyedüllét állapotában és a másokkal való interakciók során.

1. Bevezetés : az önéletrajzi emlékezés és a személyes kultúra

A "személyes jelentôségu" eseményekre és helyzetekre való emlékezés egy mindennapos élmény, amely az emlékezés és a jelentésalkotás kulturális és történelmi szokásaitól függ (Barclay, 1991; Holland és Quinn, 1987; Shweder és Levine, 1984). Ebben a tanulmányban amellett érvelünk, hogy az önéletrajzi emlékezés folyamata, és az ennek során képzôdô emlékek értelmezhetôk úgy is, mint amelyek személyes kultúrát hoznak létre és tágyiasítják azt. A személyes kultúrával kapcsolatos nézetünkbôl fakad, hogy az önéletrajzi emlékek alapján koherens "emlékezeti" és "konceptuális" szelfekre (Neisser, 1988) következtetünk. A személyes jelentôségu emlékek használhatóak az érzelmek szabályozására - például megnyugvásra a szorongás idején, vagy izgalomkeltésre, ha unatkozunk - de szolgálhatnak arra is, hogy általuk kapcsolatba lépjünk hasonló helyzetben lévô emberekkel, akiknek a miénkhez hasonló élményeik vannak.

Ez az elméleti megközelítés teszi lehetôvé, hogy az önéletrajzi emlékezést kulturális kontextusba ágyazott folyamatként tárgyaljuk. Ez a kontextus, nemcsak formát ad a gondolatnak, érzésnek és cselekvésnek, hanem általuk formálódik is. A kultúra egyik sajátossága - ami jól illeszkedik a személyes kultúráról vallott felfogásunkhoz - hogy jórészt "...szimbólumokban megtestesült jelentések mintáiból" áll (Geertz, 1973, 89. o.). Ebbôl a szempontból a személyes kultúra (így az önéletrajzi emlékek is) a fontos szimbólumok rendszerének tekinthetô, amely a jelentés megôrzését és a jelentésadást szolgálja. A személyes kultúra éppúgy, mint az általános kultúra, "modellezi" és egyben "modelljéül szolgál" a jelentés és a valóság megalkotásának (Geertz, 1973, 89. o.; Kroeber és Kluckholn, 1963). A személyes kultúra a fiziológiai, pszichológiai és interperszonális célok érdekében történô interakciókban jön létre (Barclay és Smith, 1991). Általános elméletünket az 1. ábra modellezi.

Az 1. ábrán látható, hogy a személyes kultúra és a közkultúra metszik egymást: átfedés van a személyek közti interakciók pontjain, valamint az egyének és a kulturális termékek vagy intézmények között. A személyes kultúrán belül, annak a közkultúrával való metszéspontjánál folyamatosan képzôdik a személyes valóság. Amellett, hogy tudást nyerünk a kulturális kontextusban szerzett tapasztalatokból - azaz a mindennapi élet társas valóságából -, a személyes valóság olyan belsô, fenomenális élményeket is magába foglal, amelyek nem nyilvánosak.

Amikor a kultúra és a személyes kultúra átfedésbe kerül, ez a kultúrára is hatással van, ami kisebb, és idônként nagyobb léptékekben újraépülhet. Az ábrán alább, a személyes és a közkultúra folyamatos kölcsönhatásában teremtôdik meg az objektív valóság. Az objektív valóság is lehet konstruált jelenség, de olyan valós tárgyra, vagy szociális világra utal, amely szabályozza, módosítja és formálja szubjektív élményeinket. Az önéletrajzi emlékezés felôl tekintve, az önéletrajzi emlékezést és az emlékeket olyan csatornának tekintjük, amelyen keresztül a személyes valóság és a szélesebb társas valóság összekapcsolódnak. A kollektív emlékezés csatornája ehhez társulva rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy a személyes kultúra átvihetô legyen a szélesebb értelemben vett kultúrába, és viszont.

A fenti illusztráció bemutatásával elsôdleges célunk az volt, hogy elôkészítsük azt a gondolatot, hogy két fô generatív folyamat - az objektifikáció és a szubjektifikáció - muködik együtt a személyes kultúra és a közkultúra egyideju megkonstruálásában. A kettôt egymástól elválaszthatatlan és egymást kiegészítô folyamatoknak tekintjük. Az individuális és a kulturális tárgyiasulások felelôsek az interakciókban megjelenô nagyon sok sajátos jellemzôért, hiszen azáltal, hogy attitudjeinket, vélekedéseinket és emlékeinket publikussá tesszük, egyben alá is vetjük ezeket a társas megítélésnek.

Az egyén szintjén a tudattartalmak tárgyiasítása a személyes kultúrát a szélesebb kulturális területre viszi át instanciációk formájában, pl. a személyes emlékeket vagy érzelmeket publikussá tesszük a beszéden és a mozgáson keresztül. Obeyesekere (1981) szerint "az objektifikáció... a magántermészetu érzelmeket (pl. buntudat, harag, boldogság) a kultúrára jellemzô sajátos idiómákban fejezi ki (projektálja és externalizálja)" (77. o.).

Úgy véljük, hogy ezek az általános idiómák az elsôdleges tárgyi közvetítô közegei a személyes kultúra bizonyos vonatkozásait megjelenítô metaforikus példázatoknak, amelyek a szelf kifejezôdései. Ilyen idiómák például a szelfre vonatkozóan a "koldusok királya" (Barclay és Hodges, 1990), a lélekre vonatkozóan, pl. a "szemellenzôs", vagy "üresfeju", és az érzelemre vonatkozóan, pl. a "felforrt az agya", vagy "rózsaszínben látja a világot". A mi álláspontunk az, hogy az idiómák olyan mély-pszichológiai struktúrákból erednek, mint amilyenek az idealizált kognitív modellek (Lakoff, 1986), valamint olyan fajspecifikus struktúrákból, amelyek tartalmazzák a másokhoz való kötôdés és kapcsolat érzésének veleszületett képességét (Trevarthen, 1990).

Obeyesekere (1981) kijelenti továbbá, hogy "a szubjektifikáció...olyan folyamat, amelynek révén a kulturális minták és szimbólumok visszahelyezôdnek a tudatosság olvasztókemencéjébe és ott átformálódnak, hogy létrehozzák a képzetek kulturálisan elfogadott készletét, amelyet szubjektív képzeleteknek nevez(het)ünk. A szubjektív képzelet gyakran protokulturális, vagy, az épp kialakulóban lévô kultúra" (169. o.). Javaslatunk szerint a szubjektifikációnak ez a formája internalizáción keresztül történik, különösen a beszédaktusok, a nyelv és a mozgás révén (akárcsak a táncban is, Hanna, 1979). Mindezt elôször társas síkon éljük át és fejezzük ki, és csak ezt követôen pszichológiai síkon (Berger és Luckman, 1966; Vygotsky, 1978). Az internalizáció úgy kezdôdik, hogy a valós eseményeket olyan eseményekként észleljük és értjük meg, amelyek elôször a másik személyes valóságaként tárgyiasulnak, és csak ezután válnak jelentéstelivé saját magunk számára is.

Obeyesekere objektifikáció és szubjektifikáció fogalmát azzal bôvítjük, hogy javasoljuk, hogy e jelenségek kulturális szinten is muködnek. Nevezetesen, hogy a kultúra a vélekedésekkel és fogalmakkal együtt az értékek, normák és szankciók specifikálódásán keresztül tárgyiasul. A specifikáció az egyéni tudatosságot a közkultúrával gyarapítja, létrehozván egy olyan kontextust, amelyben érthetôvé válik a meghatározott érték, norma és szankció jelentése.

A specifikáció következménye és eredménye visszatér a kultúrába, talán épp a társas konszenzusépítés folyamata, és az elfogadás kollektív szintje által. Éppen ezért a kultúra alakítja ki azokat a kifejezésmódokat, amelyeket az olyan instanciációs folyamat, mint amilyen a rekonstruktív emlékezés is felhasznál, és amelyekben formát ölthet. Továbbá, a kultúra tágabb kereteken belül specifikálja azt is, hogy miként létezhetnek emlékezetileg rekonstruált, illetve fogalmi szelfek.

Összességében az objektifikáció és a szubjektifikáció, az instanciáció, internalizáció és a társas konszenzusépítés folyamatain keresztül magyarázzák a személyes és a közkultúra formálódását. Ez az elméleti keret, amelyben magyarázni kívánjuk, hogy az emlékek hogyan válnak önéletrajzivá, és hogy az önéletrajzi emlékezés hogyan teremti meg a személyes kultúrát.

Még pontosabban, az önéletrajzi emlékezést úgy tekintjük, mint kulturálisan egyengetett kognitív készséget, amely az affektusban, a percepcióban és az interakcióban gyökerezik. Kiemelt figyelmet szentelünk annak, hogy az önéletrajzi emlékek hogyan kerülnek pszicho-szociális kulturális céloknak megfelelôen felhasználásra: azaz, az emlékezettel nem mint képességgel foglalkozunk elsôsorban. Amennyiben az önéletrajzi emlékezést készségnek tekintjük, akkor ez elvezet bennünket annak teoretizálásához, hogy hogyan nyernek jelentést és személyes jelentôséget az emlékek a kulturális modellekbôl, különösen a szelf modelljeibôl (ld. pl. Crapanzano, 1990; Marsella, DeVos és Hsu, 1985; Rosaldo, 1984; Shweder és Bourne, 1984).

A tanulmány során elsôsorban azzal foglalkozunk, hogy hogyan muködnek az önéletrajzi emlékek a mindennapi életünkben, intrapszichésen és interperszonálisan egyaránt. Álláspontunk az, hogy az önéletrajzi emlékek az értelmi és az érzelmi koherencia tudatát, és a megnyugvás élményét nyújtják számunkra, például ebben az értelemben átmeneti tárgyakként is szolgálnak (Smith és Barclay, 1991), valamint a múlt közös rekonstrukciója révén intimitást hoznak létre és tartanak fenn. Ami ez utóbbit illeti, önéletrajzi emlékeinket gyakran széles körben osztjuk meg azokkal, akiket ismerünk, következésképp személyes történeteink összefonódnak másokéival. Sok olyan önéletrajzi emlék van, amelyet társadalmunk többsége (különösen saját csoportunk) oszt, mert ezek az emlékek fontos történelmi és kulturális eseményeket reprezentálnak, olyan eseményekét, amelyek életünkre közvetlenül hatnak (Schuman és Scott, 1989). Ilyen emlékek, mint például a publikus események "felvillanó emlékei" (flashbulb memory) (Brown és Kulik, 1977; Neisser és Harsch, 1991) gyakran rituálékként, képekként, szobrokként, épületekként, vagy utcanevekként örökítôdnek meg emlékezetünkben. Ezen a módon válik a közkultúra elválaszthatatlanná a személyes kultúrától, és ezen a módon reprezentálódik önéletrajzi emlékeinkben is.

A következô fejezetben szembeállítjuk egymással az önéletrajzi emlékekhez való közvetlen hozzáférhetôség fogalmát azzal az elképzeléssel, hogy az önéletrajzi emlékezés többnyire rekonstruktív és társas folyamat (Bartlett, 1932). E két nézet ütköztetésével az emlékezet kettôs természetét kívánjuk hangsúlyozni, nevezetesen, hogy az emlékezet egyben tároló és elôhívó rendszer, illetve, hogy olyan funkcionális rendszer, amelynek alkalmazása affektív, pszicho-szociális és kulturális célokat szolgál. A fent vázolt elméleti megközelítésünkbôl fakadóan a továbbiakban az önéletrajzi emlékezés affektív, fejlôdési, kognitív és szociokulturális eredetét és céljait szeretnénk hangsúlyozni. A záró fejezetben pedig amellett érvelünk, hogy az önéletrajzi emlékek "szelftárgy" reprezentációkként (Kernberg, 1976; Kohut, 1971, 1977; Winnicott, 1958) használhatóak, és hogy ezeknek a rekonstruált reprezentációknak az a szerepe, hogy mind az egyedüllét során, mind pedig az interperszonális kapcsolatainkban szabályozzák érzelmeinket (Smith és Barclay, 1991). Ez az érvelés kísérlet arra, hogy az önéletrajzi emlékezet és emlékezés fogalmát kibôvítsük a mindennapi élet pszichopatológiájának (Freud, 1960) a kortárs tárgykapcsolat elmélet szempontú (ld. Greenberg és Mitchell, 1983) megközelítésével.

2. Önéletrajzi emlékezet és önéletrajzi emlékezés

Agyunkban nincsenek olyan sajátosan egyedi emlékek, csak olyan eszközök, amelyek segítségével újraszervezzük múltbeli benyomásainkat, hogy inkoherens, álomszeru emlékezet-világunknak konkrét valóságot adjunk. Emlékeink nem rögzítettek, hanem múltunknak folyamatosan alakított általánosításai - rekreációi - amelyek a kontinuitás élményét, azaz a múltban, a jelenben és a jövôben megélt lét tudatát biztosítják. Nem diszkrét egységek, amelyek idôvel összekapcsolódnak, hanem dinamikusan alakuló rendszert képeznek (Rosenfield, 1988, idézi Bonanno, 1990, 76. o.).

Az emlékezés, függetlenül attól, hogy önéletrajzi, vagy sem, magába foglalja (a) a rendelkezésre álló információhoz való hozzáférést, ami az alkotó agyi aktivitás következménye, és összefüggésben van az elôhívó mechanizmusokkal (Crnic és Perrington, 1987; McClelland és Rumelhart, 1987; Rosenfield, 1988); (b) a jelenben rekonstruálja a múltat bizonyos pszicho-szociális célok érdekében (Barclay és Smith, 1991; Smith és Barclay, 1991), és (c) magába foglalja az együttes rekonstruálást a személyes és a történelmi "eseményekre" való "kollektív emlékezés" (Bartlett, 1932¸ Middleton és Edwards, 1990; Shotter, 1990), és a közös történetmesélés (Miller, Mintz, Hoogstra, Fung és Potts, 1991p; Miller, Potts, Fung, Hoogstra és Mintz, 1990) révén. Akárcsak a múlt rekonstruálása a jelenben, úgy a kollektív emlékezés is bizonyos célok megvalósítása érdekében történik. Ezek közé tartozik a közösség tudatának fenntartása, például a gyermekek olyan rituálékkal történô beavatása, amelyek szociális helyzeteket, tradíciókat és hiedelmeket alakítanak ki, vagy reprodukálnak (Barth, 1987; Obeyesekere, 1981), továbbá létrehozzák és fenntartják az intimitást (Halbwachs, 1925; Neisser, 1982). Történeti szempontból érdekes, hogy Halbwachs gondolatait ismételve a fent leírt célok figyelembevétele vezette Lowenthalt (1995) arra a következtetésre, hogy "az emlékezet funkciója nem a múlt megôrzése, hanem annak átdolgozása olyan módon, hogy gazdagítsa és alakítsa a jelent" (210. o.).

Az önéletrajzi emlékezet interperszonális és szociokulturális szempontból történô áttekintése azt sugallja, hogy az emlékek használatuk révén válnak önéletrajzivá, akkor, amikor az emlékezetes esemény éppen zajlik, vagy egy olyan késôbbi idôpontban, amikor az emlékek szándékos rekonstruálása történik. Az önéletrajzi emlékek éppúgy adaptív funkciót töltenek be, mint bármely más típusú emlék; ugyanakkor ahhoz, hogy egy emlék önéletrajzi legyen, bizonyos fajta jelentéssel kell felruházódnia, mégpedig olyan jelentéssel, amely a kapcsolat és a kölcsönösség (Stern, 1990; Trevarthen, 1990), valamint a kötôdés érzelmeit hordozza magában.

Amikor az érzések tárgyiasulnak, egyben publikussá is válnak, és gyakran artikulálódnak érzelmekként (pl. olyan idiómák vagy metaforák formájában, amelyek képileg fejezik ki a rekonstruált érzelmet - "Emlékszem, hogy szinte tajtékzottam, amikor közölted, hogy összetörted az autómat"). Az érzelmek gesztusok és arckifejezések révén is kifejezhetôek, és gyakran kísérik a verbális viselkedést. Ráadásul az érzések és az érzelmek kifejezésmódját úgy tunik, a kultúra is befolyásolja, mégpedig úgy, hogy a kulturális modellek ruházzák fel jelentéssel, és adnak értelmezési keretet számukra (ld. pl. Lakoff és Kovecses, 1987; Lutz, 1982, 1987; Solomon, 1984). Lutz (1987) írja le például, hogy mikronéziai falvak népessége "...az érzelmeket elsôdlegesen azokra a helyzetekre, vagy eseményekre utalva magyarázza, határozza és érti meg, amely helyzetekben ezek az érzelmek megjelentek...ellentétben a mi kultúránkkal, ahol inkább az érzelmek privát és belsô jellege hangsúlyozott, semmint azok társas természete" (292. o.). A következô részben az önéletrajzi emlékezés természetét személyes jelentôsége szempontjából tekintjük át, összefüggésbe állítva az önmagunk tudatának (újra)fogalmazásában fontos szerepet játszó emlékekkel.

Az önéletrajzi emlékezet: Brewer (1986) szerint "...az önéletrajzi emlékezetet olyan emlékezetként definiálhatjuk, amely a szelffel kapcsolatos információkat tartalmazza" (26. o.); "a szelf az a komplex mentális struktúra, amely magába foglalja az ént (ego), a szelfsémát, és az én-szelffel kapcsolatos hosszútávú emlékezet bizonyos részeit (pl. személyes emlékeket, általános személyes emlékeket és önéletrajzi adatokat)" (27. o.). Ez a definíció elégségesnek is tunhetne, ha kizárólag az önéletrajzi emlékezet-rendszer belsô struktúráját akarnánk tárgyalni. Korlátozottá válik azonban, ha az önéletrajzi emlékezetet egy szélesebb értelemben vizsgáljuk, azaz, ha annak fejlôdési és szociokulturális eredetét és használatát nézzük. Ez a definíció nem elégséges akkor sem, ha arra keresünk választ, hogy egy emlék, legyen az bármilyen fajta, hogyan nyer személyes jelentôséget, következésképp hogyan válik önéletrajzivá.

Leegyszerusítve, a belsô struktúra szempontjából úgy tunik, hogy az önéletrajzi emlékek a szelftôl, mint önálló egységtôl különállnak: e nézet szerint az önéletrajzi emlékek többféle reprezentációs formában tároltak, és bármikor hozzáférhetôek, amikor a szelfre utaló információ használatára, vagy feldolgozására van szükség (Barclay, 1986; Barclay és Subramaniam, 1987; Markus, 1987). Ugyanakkor, ha az emlékek eredetére, használatára, és arra összpontosítunk, hogy hogyan nyernek személyes jelentôséget, azaz hogyan válnak önéletrajzivá, akkor nem kerülhetjük meg azt az elképzelést, hogy valójában az emlékek effajta újraélésébôl áll szelfünk fenomenális élménye, az úgynevezett emlékezeti szelf. Ez implikálja azt is, hogy az emlékek nem az én-szelfre való eredendô vonatkozásuk révén formálódnak és nyernek jelentést. Amire szeretnénk rámutatni az az, hogy az önéletrajzi emlékek nem csupán olyan emlékek, amelyek mint szelfre vonatkozó információk közvetlenül hozzáférhetôek az elôhívási folyamatok során; ezek az emlékek egyben olyan emlékek is, amelyek személyes jelentôséget nyertek, nagyobbrészt a személyes és a közkultúra objektifikációján-szubjektifikációján keresztül. Az önéletrajzi emlékek önmagunk megfogalmazását-megalkotását szolgálják az érzések és az érzelmek mentén rekonstruált emlékek instanciációján keresztül. A szelfösszetevôk, miután tárgyiasultak az önéletrajzi emlékekben, szubjektívvá válnak, és ezzel a szelfismeret lényegét formálják.

Már kifejtettük, hogy véleményünk szerint, ha az önéletrajzi emlékezetet pusztán mint a szelfre utaló információkért felelôs emlékezetet jellemezzük, akkor alulspecifikáljuk az önéletrajzi emlékezet természetét, mert egy effajta elképzelésben a) nincs explicitté téve semmilyen szelfelmélet, valamint b) ez az elképzelés a személy teljes aktivitását, különösen a korai csecsemôkorit úgy fogja fel, mint egy esszenciális szelf következményét, amely már az észlelés és az emlékezet folyamatait megelôzôen, és azoktól különállóan létezik (Barclay, 1991; Barclay és Smith, 1991). Eme elképzeléssel szemben amellett érveltünk, hogy a spontán organikus aktivitás kezdetben inkább elôzménye (semmint következménye) lehet egy egzisztenciális szelfnek. A létélményrôl való ismereteink az érzésre, a képzeletre, az alkotásra, és az érvelésre való képességünk következtében válnak szelfismeretté (Johnson-Laird, 1987), és nem azért, mert ez az ismeretanyag egy a priori létezô szelfre referálna. Nézetünk azt sugallja, hogy a szelf többet jelent annál, mint pusztán a reá utaló információk elôhívását, mivel a szelfet olyan emergens jelenségnek tartjuk, amely az objektifikáció és a szubjektifikáció folyamataival összefüggésben alakul ki.

Önéletrajzi emlékezés: Bartlettet (1932) követve csatlakozunk ahhoz az elképzeléshez, hogy amire (önéletrajzilag) emlékezünk, az többnyire az érzések kognitív igazolása folyamatának eredménye, ami inkább egy rekonstruált, semmint egy reprodukált múltat hoz létre. Bartlett így ír:

Tételezzük fel, hogy egy egyén egy összetett helyzettel áll szemben...ebben a helyzetben a személy észlel valamit, és azonnal megmondja, hogy mit észlel...ilyen helyzetben a személy rendesen nem részletrôl részletre veszi a helyzetet, és nem építi fel gondosan az egészet. A szokásos esetekben eluralkodik rajta az a tendencia, hogy pusztán általános benyomást nyer az egészrôl, és ennek alapján megkonstruálja a valószínu részleteket. Ennek a konstrukciónak a szó szoros értelmében nagyon kis részét figyelhetjük csak meg, sôt, mint kísérletileg igazolható volt, ezek egy jó része a valóságos tényekhez viszonyítva torzított, vagy hibás. Az ilyen jellegu konstrukcióknak kell azonban igazolnia a személy általános benyomását. Ha megkérjük a személyt, hogy pszichológiailag jellemezze ezt az általános benyomást, akkor a legtöbbször felmerülô kifejezés az "attitud", a "hozzáállás":.. A végrehajtott konstrukció olyan jellegu, amely mintegy megalapozza a megfigyelô hozzáállását. A hozzáállást vagy attitudöt...javarészt érzések vagy affektusok képezik...azaz kétely, habozás, meglepetés, megdöbbenés, bizalom, ellenszenv, undor és hasonlók jellemzi. És ebben rejlik a lényeg...amikor ugyanis egy személyt emlékezésre kérünk a leggyakrabban felmerülô dolog attitudszeru. A felidézés ezután olyan konstrukció, mely javarészt ezen az attitudön alapul, és általános hatása ennek az attitudnek az igazolása.(Bartlett, 1932, 206-207.)

Bartlett elképzelésének fenti kibôvítésével egybecsengô bizonyítékokat találhatunk azokban a tanulmányokban, amelyek általában az emlékezet, és különösen az önéletrajzi emlékezet használatával és fejlôdési eredetével foglalkoznak. E bizonyítékok általában a kollektív emlékezést vizsgáló kutatásokból származnak (Halbwasch, 1925; Middleton és Edwards, 1990), de vannak olyan tanulmányok is, amelyek a gyermeknek egy képzeletbeli hallgatósággal történô "beszélgetéseire" összpontosítanak (pl. Nelson, 1986). A témánk szempontjából legjelentékenyebbnek mondható munka azokból a tanulmányokból származik, amelyek gyermek és szülô párok közös személyes múltról szóló együtt-mesélését vizsgálják. Ezek a beszélgetések jól példázzák, hogy hogyan jelenik meg a közös emlékezés a mindennapok kontextusában, és rávilágítnak az affektusok, az emlékezés, az önéletrajzi emlékek konstrukciója és a szelf közötti lehetséges kapcsolatokra.

Az önéletrajzi emlékezés kapcsolati, társalgási kontextushoz kötött természetének illusztrálására Miller és mtsa (1991) egyik példája kínálkozik ide egy olyan kutatásukból, amelyben 2 és fél - 5 éves gyermekek személyes történetmondási szokásait vizsgálták. A gyerekek természetes otthoni környezetben, spontánul megjelenô beszélgetéseit ("ko-narrációit") hangszalagra rögzítették. A ko-narrációt úgy definiálták, mint ami "a gyermeknek egy olyan beszédepizódja, amely két vagy több kijelentést foglal magába, a gyerek azt egy beszélgetôtársnak címezi, és olyan egyedi múltbeli eseményt, vagy a múltbeli események egy osztályát írja le vele, amelyben önmagát fôszereplôként jeleníti meg" (13. o.). A történetek tartalmát aszerint dolgozták fel, hogy (a) vajon a történet olyan eseményre vonatkozik-e, amelyben a gyereken kívül még egy vagy több személy is résztvett (Interperszonális); majd az interperszonális ko-narrációkat aszerint jelölték, hogy ki (pl. családtagok, családon kívüli személyek, mint pl. óvónôk, és más pedagógusok) vett részt ebben az eseményben (más személyekre való utalás); (b) jelölték a szelf és a másik kapcsolatok természetét a történetekben, például, hogy vajon (i) az élmény egy szociális nexuson belül, vagy kívül történt-e, (ii) a szelf pozitív, vagy negatív értékelô színezetben jelent-e meg, illetve (iii) hogy történt-e összehasonlítás a szelf és a másik viszonylatában.

Három olyan eredményt emelnénk ki, amely különösen érdekes saját elméleti állásfoglalásunk szempontjából. Elôször is, a személyes múltról szóló ko-narrációs történetek nagyon gyakoriak voltak mindkét korcsoport esetében: a 2 és fél évesek óránként átlagban 0.60-tól 20 ko-narratív történet elmesélésébe kezdtek bele, 5 éveseknél ez az arány 2.3-13.3 volt óránként. Másodszor, mindkét csoport igen nagy százalékban produkált olyan ko-narratív eseményeket, amelyek az interperszonális kategóriába kerültek (X = 0.85 az 5 éveseknél, és 0.67 a 2 és fél éveseknél); végül, önmaguk és mások társas összehasonlítása során a gyerekek minden esetben közöltek értékelô információkat is (olyan pozitív, neutrális, vagy negatív önértékelést, amely a múltbeli eseménnyel állt összefüggésben).

Mindkét csoport esetében az eredmények azt mutatták, hogy a legtöbb utalás a családtagokra történt, a kortársakra való utalások mértéke pedig az életkorral nôtt, 0.16, illetve 0.42 volt a 2 és fél, illetve az 5 éveseknél. A szelf és a másik kapcsolatok esetében az együttes aktivitás/élmény volt az egyedüli leggyakrabban említett kapcsolat-típus mindkét korosztálynál, emellett a társas összehasonlítás növekedést mutatott, 0.39 volt a fiatalabbaknál, illetve 0.72 az idôsebb korcsoportnál. Miller és mtsa azt a következtetést vonták le, hogy "...a ko-narratív személyes történetmesélés megfigyelhetô rendszerességgel jelenik meg, (és)...a beszélgetésnek ez a formája egy fontos eszköz, amelynek révén a gyerek a családtagokkal együtt át- és újraéli szelfjét a másokkal való kapcsolatában...a szelffejlôdés átfogó elméletének sokkal dinamikusabbnak kellene lennie, mint amilyennek azt korábban feltételeztük. Az új elméletnek nemcsak a gyerek pillanatnyi interperszonális kapcsolatait kell figyelembe vennie, hanem azt is, hogy hogyan jelennek meg ezek a kapcsolatok az ismétlôdô narrációkban" (27-28. o.).

Az ilyen típusú fejlôdési kutatások fôbb eredményeinek szintézisébôl a következôket láthatjuk: (a) a szülôk kiemelik és kontextusba helyezik azokat a dolgokat és eseményeket, amelyekrôl azt gondolják, hogy fontos, hogy a gyerek is emlékezzen rájuk, így például a családi fényképalbum nézegetésekor a szülôk megnevezik a fontos momentumokat, amire emlékezni kell, és információkat közölnek azokról a részletekrôl is, amelyek nem láthatóak, viszont implikáltak a képen (Edwards és Middleton, 1988; Middleton és Edwards, 1990); (b) a gyerekek különbözô eseményekre adott érzelmi reakcióit a család gyakran eleveníti fel és beszéli meg, és még a legkisebb gyerekek is (pl. 2-2 és fél évesek) képesek közölni érzéseiket múltbeli, személyes kapcsolati élményeikrôl (Miller és mtsa., 1990; Miller és Sperry, 1988); és (c) a gyerekek elsajátítják a múltról szóló történetek mesélésének társalgási és narratív formáit (Bruner, 1987, 1990; Fivush, 1991; Fivush és Fromhoff, 1988; Gergen és Gergen, 1988; Snow, 1990).

A fenti összegzés azt sugallja, hogy annak megtanulása, hogy hogyan emlékezzünk, általában társas szinten történik, az interperszonális kapcsolatok kontextusában. A gyerek számára ezek a személyek azok, akik az emlékezés és a történetmesélés "kulturális szakértôi" (Barclay, 1991) ô maga pedig az újonc, aki e folyamatban elsajátítja azokat a kognitív és társas készségeket, amelyek szükségesek az emlékezéshez. A jelentésteli emlékek a más személyekkel való interakciók során születnek, akik meghatározzák a gyerek számára, hogy miért fontos arra az adott dologra emlékezni, pl. rámutatnak a múltbeli esemény kulturális jelentôségre, és arra, hogy az adott eseménnyel kapcsolatban hogyan érez, vagy érezhet valaki: azaz, úgy tunik, hogy a múltbeli események értékelése és konstruálása határozza meg az események jelentôségét azoknak, akik részesei a kollektív emlékezésnek.

Az emlékezésnek az affektusok is kereteket szabnak, abban az értelemben, hogy az érzelmi (pl. Stern, 1985, 1990; Trevarthan, 1990) és a dialógus rendszerek (pl. Én-Te kapcsolatok, Buber, 1958) azáltal, hogy interszubjektív, affektív mátrixokat hoznak létre az emberek között, egy folytonos változás állapotában vannak az elfogadhatóság bizonyos tág határain belül, amit viszont az ismert, és megosztott kulturális szokások, hiedelmek és tradíciók szabályoznak. Gyaníthatjuk, hogy e mátrixok kontextusában megjelenô emlékek meglehetôsen nyitottak a változásra, annak megfelelôen, ahogy az érzések és a célok is változnak a pillanatnyi helyzetekben. A kanonikus narratív formák szintén mindennaposan használtak a szülô-gyermek kommunikáció során a személyes múlt tárgyiasítása eszközeként (pl. elkezdôdik egy történet, a cselekmény elér egy tetôpontot, majd lecseng, a protagonista olyan válaszokat ad, amelyek a történetben zajló cselekvés affektív és kognitív értékelésére vonatkoznak, majd jön a következtetés és a befejezés; Hudson és Shapiro, 1991). Véleményünk szerint az effajta narratív formák egyrészt bevezetik a gyereket a kultúrába, emellett lehetôséget adnak neki arra, hogy saját, személyes narratívjával is hozzájáruljon ahhoz. Következésképp úgy tunik, hogy a kollektív emlékezés kereteit a korra jellemzô narratív formák szerkezete, és a specifikus kulturális és pszichológai eszközök (Vigotszkij, 1978) használata szabja meg a személyes múlt, és a "jelenbeli szelf" (Neisser, 1988) konstruálásakor egyaránt.

Összegezve, a fejlôdési kutatások összhangban vannak azon véleményünkkel, miszerint az önéletrajzi emlékek a másokkal való kapcsolatokban születnek meg. Az a mód, ahogyan az önéletrajzi emlékek felhasználásra kerülnek, a gyermekek, a szülôk, valamint más családtagok és a családon kívüli személyek közti interperszonális interakcióiból következik, és egyben ezen interakciók alapjául is szolgál (ld. Miller és mtsa., 1990). Az önéletrajzi emlékezés, mint objektifikációs és szubjektifikációs folyamat, megteremti a gyermek személyes múltját, és összekapcsolja azt a számára jelentôs személyek személyes múltjával.

3. A személyes kultúra megteremtése

Az emlékezet és az emlékezés egyetemes jelenségek: úgy tunik, központi fontosságúak olyan képességeink kibontakozásában, mint a jelentésadás, a képzelet és az érvelés. Különösen az önéletrajzi emlékezés az, legalábbis ahogy az a mi kultúránkban ismeretes, ami lehetôvé teszi számunkra, hogy újraalkossuk múltunk, jelenünk és (lehetséges) jövônk szelfjeit (Bruner, 1987, 1990; Markus és Nurius, 1986). Mivel az önéletrajzi emlékek magukba foglalják az affektív, perceptuális, kognitív és kapcsolati élményeket, ezért mindennapi tevékenységeinkbôl nyernek jelentést, és egyben adnak is jelentést ezeknek (Barclay, 1991; Neisser, 1988). Következésképp az önéletrajzi emlékek az "élet metaforáiként" (Lakoff és Johnson, 1980) is szolgálhatnak, hiszen olyan jelentésteli forrásterületként használhatóak fel, amelybôl merítve megfogalmazzuk és (újra)értelmezzük a múltat, jelentést adunk a jelennek, és feltárjuk a még ismeretlen jövôt (Johnson, 1987; Lakoff, 1986).

A személyes kultúra szó szerint látható (pl. a képzeleti-sematikus projekciók révén), hallható (pl. a magán és a társas beszélgetésekben) és érezhetô (pl. a közvetlenül érzékelhetô affektusoknál) amikor emlékezünk, akár egyedül, akár másokkal együtt. Az önéletrajzi emlékezés révén megszületô személyes kultúra épp ezért összefüggésben van a perceptuális, kognitív és affektív folyamatokkal, és kereteit tág értelemben az interperszonális interakciók kulturálisan meghatározott mintái szabják meg, mint ahogy az pl. a hatalmi, az autoritás, vagy a férfi-nô kapcsolatokban történik. Ami személyes történetünket illeti, az önéletrajzi emlékek hozzák létre a (valós) múltbeli események olyan szubjektív észlelését, megértését, és értelmezését, amelyekbôl életutunk átfogó mintája áll össze, és ez az, amit szelfként ismerünk fel (Barclay, 1991; Greene, 1990; Neisser, 1991). Ezzel nem azt állítjuk, hogy az általunk önéletrajzi emlékeknek nevezett reprezentációk alkotnák a szelfet. Felvetésünk szerint az önéletrajzi emlékezés teszi lehetôvé, hogy az "itt és most-ban" létezzünk - ez az elképzelésünk hasonló Heidegger Dasein ("együtt lenni" a másikkal, Heidegger, 1962, idézi Ryan, 1989, 118. o.) fogalmához.

Az önéletrajzi emlékezés egyik nagyon fontos aspektusa, hogy képzeteket (a reprezentációk és a képi sémák képzeleti formájaként) tud létrehozni, vagy újrateremteni, az érzelmekkel színezett múltbeli eseményekrôl. Gyakran, akárcsak az "akaratlan emlékeket" (Salaman, 1970), a képi sémák eme képzeteit és metaforikus projekcióit is ("...amennyiben átéljük a vizuális erô jelentésteli terjedését" Johnson, 1987, 82. o.) a múlt jelenben történô újraéléseként tapasztaljuk meg kognitívan és emocionálisan egyaránt. Úgy véljük, hogy amikor az önéletrajzi képek objektifikálódnak, akkor felhasználhatóak arra, hogy formát adjanak az éppen zajló érzelmeknek, és szabályozzák azokat (pl. a szorongást megnyugvássá, vagy az unalmat izgalommá alakítsák át); továbbá, hogy amikor a személyes emlékek a rekonstruktív folyamatok révén kollektíve tárgyiasulnak, akkor alkalmasak az e folyamatban résztvevô emberek csoportjánál megjelenô érzelmek szabályozására. Ebbôl a szempontból nézve tehát az önéletrajzi emlékezés úgy szervezi újra az emlékeket, hogy azok az evokatív, a direktív és a konstruktív érzések mentén formálódott szelf és tárgy-reprezentációk szerepét tudják betölteni.

4. A tárgykapcsolatok és az önéletrajzi emlékezet

A Szelf és a Szelftárgy: A funkcionális dependencia logikája. A "tárgykapcsolatok" a személy, azaz a szelf, és mások, azaz a tárgyak közötti interperszonális kapcsolatok. A tárgyakat néha szelf-tárgyaknak is nevezik (vagy, a kohuti elméletben "Szelf-tárgyaknak", Kohut, 1971). Mint ahogy a fogalomhasználat is mutatja, a szelftárgyak tulajdonképpen a szelffel kapcsolatban álló "tárgyak", azaz a fontos személyek olyan repertoárját, illetve "szelekcióját" jelentik, akik a tárgy szerepét töltik be, és olyan, többé-kevésbé koherens szelfismeret rendszerbôl (pl. sémák, mentális modellek, reprezentációk) emelkednek ki, amelyet "szelf"-ként élünk meg. A szelf az önéletrajzilag szervezôdô információ szempontjából nem alapvetô fogalom, hiszen mindenkit tekintve sokféle muködési módja van, hasonlóan például a végrehajtó kontroll rendszerhez. Ilyen rendszerként a szelf "többé-kevésbé" mindenkinél létezik, aki rendelkezik reflektív képességgel - azaz, aki képes arra, hogy koherensen írja le önmagát, és határozza meg cselekvése indítékait.

A szelftárgyak számos szerepet tölthetnek be e bontakozó információs rendszerben: általában "tárgyaknak" tekinthetôek abban az értelemben, hogy a személy "használja" ôket, olyan funkciók betöltésére, amelyek tekintetében ô maga külsô tényezôktôl függ. Ezek a "funkciók" adják a bontakozó szelf motívumát és szervezôerejét. Kohut (1971) például a szelftárgyak "tükrözô" és "idealizáló" szerepérôl beszél - amely egyrészt az önértékeléssel kapcsolatos erôt nyújtja, másrészt az önkontrollhoz szükséges energiát.

A tárgykapcsolatok eredete a csecsemôkorra tehetô, amikor a másoktól való függôség természetes feltétel. Az eredendô függôséget fiziológiai értelmében is felfoghatjuk, például amikor a gondozó személy odafigyel az éhes csecsemôre, de pszichológiailag is megragadhatjuk, például amikor a gondozó személy figyel a szorongó, vagy túlingerelt állapotban lévô csecsemô szükségleteire. A tárgykapcsolat elmélet, amely oly nagy hangsúlyt fektet az effajta archaikus, vagy eredendô kapcsolatokra, megkísérli ezen az alapon magyarázni, hogy miért maradnak egyesek függôek kapcsolataikban, míg mások nem.

A "tárgykapcsolatok" elmélete például annak megértésében segít, mi a különbség az érett kapcsolatokat létrehozni képes személy, és a krónikusan csak függôségi kapcsolatokat kialakítani tudó személy között. Az elôbbi olyan múltbeli tárgykapcsolati mintákat használ, amelyek pszichológiailag erôt adnak ahhoz, hogy a másoktól való függetlenségét fenn tudja tartani kapcsolataiban is, míg az utóbbi erre képtelen. Ebben a gondolatmenetben a szelf fejlôdését úgy értelmezzük, mint ami a bontakozó "tárgykapcsolatok" vonalának mentén történik. Olyan szelffejlôdési vonal ez, amelynek gyökerei a szelf és a tárgy-reprezentációk csecsemôkori eredeténél és alakulásánál találhatóak meg - azaz olyan sémák, vagy reprezentációk, amelyek az ént a gondozó személlyel, azaz a "tárggyal" való kapcsolatában képezik le. Amikor a tárgykapcsolat elméletben a szelfet "rendszernek" tekintjük, akkor kifejezetten a fenti reprezentációk komplex rendszerét értjük alatta, azokét a reprezentációkét, amelyek a csecsemôkorban az internalizáció és az introjekció folyamatai révén alakultak ki, a gondozó személyekkel való interakciók során. A szelf részben ezeknek a sémáknak az alapján áll össze és reprezentálódik, és ezek segítségével alakítja kapcsolatait a személy környezete új tárgyaival.

Az internalizált szelf és tárgy-reprezentációk egyik lényeges funkciója, hogy általuk az egyén most már képes mindazt saját magának is megtenni, amit eredetileg a gondozó személyek nyújtottak számára. Az effajta sémák és reprezentációk teszik tehát lehetôvé, hogy az illetô fokozatosan csökkentse a másoktól való függôségét. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy egyeseknél a szelf és tárgy-reprezentációk "gyengesége" szinte végzetszeruen azt vonja maga után, hogy az illetô újraismételi a gondozóval való korai kapcsolatát - azaz, szelfjét erôsíti a másokkal való kapcsolataiban, miközben a másik személyt újra szükségletkielégítô tárgyként használja. Ezeket néha "nárcisztikus" szükségleteknek is nevezik, mivel a szelfre vonatkozó szükségleteket jelölnek. Az ilyen személyek képtelenek az egyedüllétre, vagy az autonóm muködésre, épp ezért folyton azt várják másoktól, hogy szelftárgyként használhassák ôket; azaz, hogy a másik személy az ô számára a szülôszerepet töltse be.

A szelf, mint generatív struktúra. Az internalizált szelftárgyak - azaz a tárgy-reprezentációk és a szelfreprezentációk - természetüket illetôen valószínuleg vagy teljes mértékben, vagy részben absztraktak; más szóval, a gondozó környezet absztrakt módon reprezentált fragmentumainak csomópontjait képezik (Stern, 1985). A fejlôdés folyamatában akkor jelenik meg a szelf koherenciája, amikor ezek a fragmentumok összeállnak, és olyan csomópontokat hoznak létre, amelyek lehetôvé teszik, hogy az illetô már másoktól függetlenül is tudjon muködni, azaz, hogy ne kelljen másokra támaszkodnia abban, hogy elérje a biztonság, a bizalom és a jóérzés állapotát. Röviden, az internalizáció folyamata olyan, kapcsolati reprezentációk formájában megjelenô pszichológiai struktúrát eredményez, amely kialakulását követôen képes betölteni az érzések szabályozásának szerepét.

Mivel ezek a reprezentációk absztraktak, instanciálódniuk kell ahhoz, hogy hatékonyan muködhessenek. Ez azt is jelenti, hogy a reprezentációknak létre kell hozniuk egy generatív apparátust - egy olyan struktúrát, amelynek szerepe, hogy létrehozza és reprodukálja az egyén számára fontos személyek szubjektív reprezentációját, azon személyek reprezentációját, akik korábban közvetlenül észlelt szelftárgyak voltak. Ebben az esetben a valós szelftárgyak közvetlen érzékelését felváltja a a szelftárgyak korábbi észlelésének szubjektív reprezentációja - olyan reprezentációk ezek, amelyek most már helyettesítik a közvetlen észlelést, és amelyeket a generatív apparátus hozott létre. Az internalizált szelftárgyak instanciációi tehát szelftárgy helyettesítôk - valójában a gondozó személy helyettesítôi. A szelf ás tárgy-reprezentációk, amelyeket tehát a mélystruktúra generált, a közvetlenül észlelt szelftárgyak helyettesítôiként muködnek, és bizonyos határokon belül ugyanazt a szerepet töltik be a személy számára, mint a múltban a külsô szelftárgyak. A személy számára ezek a reprezentációk mostmár éppúgy rendelkezésre állnak, mint ahogy korábban a gondozó személy: megnyugvást, válaszkészséget, kontrollt, stb. kaphat tôlük. A tárgykapcsolat elméletben bennerejlik, hogy a szelf generatív struktúrákból áll (absztrakt szelftárgy reprezentációkból és tárgykapcsolati sémákból, amelyek részben a másokkal átélt tapasztalatokból származnak), amelyek a változatos, és internalizált gondozói muveletek szubjektív reprezentációit hozzák létre - a kapcsolat perceptuális fragmentumainak reprezentációiból, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogy az anyai bölcsôdal instanciálódik az illuzórikus dallam-élményekben, vagy ahogy az anyai tartás okozta komfort-érzés instanciálódik a meleg és a kielégülés koherensebb illúziójában, hogy a következô lépésben a gondozó személynek, mint a csecsemôre reagáló szelftárgynak egy teljesebb illúziója jöhessen létre.

Átmeneti jelenségek. A tárgykapcsolat elméletet vallók különbözô magyarázó modellekkel dolgoznak annak megértése céljából, hogy hogyan is muködnek a szelftárgyak mindennapi életünkben. Az egyik ilyen modell leírja a gondozó személyek fragmentumról fragmentumra történô progresszív introjekciójának jelenségét. Ez a fogalom egy lépésrôl lépésre zajló internalizációs folyamatot jelent, amelynek során a gyerek egyetlen képbe egyesíti a gondozási folyamattal és a gondozó személlyel kapcsolatos, különbözô helyzetekben átélt élményeit, és az ezekrôl reprezentált sémáit. Kohut (1971, 1977) "átalakító internalizáció" fogalma jól példázza ezt a modellt. E folyamat leírásának egy másik modelljét Winnicott (1958) fejlesztette ki, aki amellett érvelt, hogy a gyereknek a fejlôdés során nemcsak alakítania kell illúzióit, de meg is kell tudni válnia tôlük, különösen azoktól, amelyek az ô szükségleteihez tökéletesen alkalmazkodó gondozó személytôl kapott figyelemre alakultak ki válaszképpen - ez, mint látjuk, egyfajta progresszív extrojekciós modell.

Winnicott (1958) nevéhez fuzôdik az az elképzelés, hogy a csecsemôjéhez tökéletesen alkalmazkodó anya - aki már rögtön abban a pillanatban kielégíti csecsemôje szükségleteit, amikor azok megjelennek - segít megteremteni a csecsemônek azt az illúziót, hogy ô kontollálja mondjuk az anyamellet. Amikor a csecsemô éhes, az anyamell megjelenik. Ezért a csecsemônek az az illúziója támad, hogy amikor éhes, ô az, aki létrehozza a mellet. A fejlôdés során, az anyamell fölötti mágikus kontroll e tökéletesen normális korai illúziója - amit a tárgykapcsolat elméletesek általában "omnipotenciaként" írnak le - olyan dolog, amelynek feladására bátorítani kell a a gyereket. Ezt a bátorítást elôsegíti az, hogy az anyának a csecsemô szükségleteihez történô tökéletes alkalmazkodása szükségszeruen csökken. A csecsemô szükségleteihez való alkalmazkodás csökkentése kapcsán írja le Winnicott az "elég jó" anya fogalmát: az anya olyan módon és mértékben alkalmazkodik csecsemôje szükségleteihez, hogy az ne legyen kizárólagosan tökéletes, viszont távol álljon attól is, ami már traumatikusan frusztráló. A mérsékelt gondoskodás e légkörében a csecsemô végsô soron megtanulja, hogy maga érje el azt, amit korábban anyja tett meg neki: és ennek részeként mindenhatósági illúzióit is feladja.

E folyamatra jellemzô, hogy ennek során hozza létre a csecsemô az anyával való egységének szimbólumait is, amelyek viszont fokozatosan kikerülnek omnipotens kontrollja alól, hogy a közte és az anyja között létrejövô "térbe" helyezôdjenek át. Winnicott (1958) ezt a teret "potenciális térnek" nevezte el, hangsúlyozva, hogy ez az a tér, ahol a csecsemô gyakorolja az anyától való szeparáció lehetôségét. A csecsemô azonban csak akkor képes ezt az élményt elviselni, ha maga az anya megbízható, és bizalomteli - azaz, ha a csecsemô is kialakíthatta abbéli bizalmát, hogy az anya ott van, amikor szükség van rá. Ebben az esetben a csecsemô már nyugodtan becsukhatja szemét anélkül, hogy attól kellene félnie, hogy anyja képe elmosódik, vagy elfordíthatja tekintetét anyjáról anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy anyja eltunhet addigra, amikor ô újra odanéz. Más szóval, a csecsemônek meg kell tanulnia, hogy bízhasson a külvilágban. Az anyának pedig kulcsszerepe van a külsô környezettel kapcsolatos eme érzés táplálásában. Ha megbízható, és bizalomteli, akkor terelheti afelé csecsemôjét, hogy adja fel az illúziói fölötti kontrollt, és azokat fokozatosan a potenciális térbe helyezze át - a külsô valóságnak egy olyan jóindulatú terébe, ahol elôször még fenntarthatja az illúziók feletti omnipotens kontrollt, de ahol fokozatosan megengedi, hogy ezek az illúziók (vagy ezek szimbólumai) az ôrajta kívülálló erôk, azaz a valóság kontrollja alá kerülhessenek.

E jelenség legismertebb példái között szerepelnek az ún. "átmeneti tárgyak" - a kedvenc mackók és takarók, amelyek a fent leírt illúziók szimbólumai, és a gyerek számára olyan tárgy szerepét töltik be, amelynek révén felfedezheti azon fontos tulajdonságokra való emlékeztetô jegyeket, amelyeket eredetileg gondozójánál tapasztalt meg, és amelyekkel kapcsolatban átélte az omnipotens kontroll élményét. A takaró, vagy a mackó épp ezért az illúziók szimbóluma, amelyet a gyerek fokozatosan átvisz a fantáziák és mesék valóságának világába.

Winnicott felismerése az internalizáció szokásos logikáját pont a feje tetejére állítja. Mégpedig úgy, hogy a szubjektív pszichológiai struktúráknak nem az internalizáción, hanem az externalizáción alapuló folyamatát fogalmazza meg. A gyermek gondolkodása megtalálja a valóság felé vezetô útját - elôször a potenciális térben mozogva, ahol teszteli a környezet megbízhatóságát, majd ezt követôen az e téren kívüli valóságban is. Ha Winnicott modelljében gondolkodunk, aki másfajta fogalomtárral írja le a szelftárgyak instancióját, akkor egy teljesebb modell áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megértsük, hogyan szolgálhat a kognitív tevékenység a gondozóval való kapcsolat helyettesítôjeként. A gyerek végsô soron megtanulja, hogyan használja illúziói szimbólumait, és hogyan vesse alá azokat a realitás-kontrollnak, hogy ezáltal önmagát is alakíthassa a gondozóval való kapcsolatában.

Szükségtelen mondanunk, hogy ez az útja annak is, ahogy végsô soron az emberek megtanulják használni a kulturális eszközöket is - azaz a mackók és takarók árnyaltabb változatait - annak érdekében, hogy kialakítsák a saját szubjektivitásukon kívül lévô világgal való kapcsolatukat. Sôt, ezt a folyamatot fellelhetjük a kognitív muködés szinte minden fajtájában. Az emlékek például, és különösen az önéletrajzi emlékek, pontosan ilyen típusú átmeneti jelenségek - a gondozóval való kapcsolat mélystruktúrájának szimbólumai, amelyekre újra és újra támaszkodhatunk, ha bármikor szükségünk van érzelmi válaszkészségre és támaszra. Ezeket a konstrukciókat vezetjük be a térbe, amely köztünk és a számunkra jelentôs személyek között helyezkedik el, és ez a módja annak is, hogy megismételjük azt a gondozói és "struktúra-építô" folyamatot, ami a múltban zajlott. Ahogy a gyermek is az érzéseihez alakítja történeteit, éppúgy mi felnôttek is a szükségleteink, vagy partnerünk szükségletei változásának megfelelôen alakítjuk emlékeinket. Valójában ebben az értelemben a rekonstruált emlékek egyfajta fizetôeszközzé válnak a társas életben, különösen az intimitás megszerzése eszközévé. Ugyanis csak a megbízható mások jelenlétében tárjuk fel igazán illúzióinkat, és tesszük lehetôvé, hogy azok mások kontrollja alá kerülhessenek. Hasonlóképpen, amikor a jelentôs másik igényeit szolgáljuk, akkor emlékeinket is úgy alakítjuk, hogy azok természetes módon alkalmazkodjanak a másik érzelmi állapotaihoz.

5. Következtetések

Ha az önéletrajzi emlékezet és emlékezés lehetséges funkcióit adaptív folyamatokként vizsgáljuk, akkor szükséges figyelembe vennünk a pszichológiai, az affektív, a társas, az interperszonális, a kulturális és a történeti tényezôket, amelyek formálják és újraalakítják az emlékezeti fragmentumokat, és kontextust nyújtanak a személyes emlékezéshez. Ez a kontextus határozza meg bizonyos emlékek személyes jelentôségét, és formálja át azokat önéletrajzi emlékekké. Számtalan oka van annak hogy miért emlékezünk, nem utolsó sorban azért, hogy alakítsuk, és továbbvigyük interperszonális kapcsolatainkat, valamint, hogy biztosítsuk saját magunk számára múltunk és jelenünk tudatát. Az önéletrajzi emlékezés annyit jelent, mint a pillanatban lenni.

Összegzésül, meggyôzôdésünk, hogy az önéletrajzi emlékezés intra- és interperszonális kontextusba ágyazott, amit viszont társas, kulturális és történeti keretek határoznak meg. Ezen keresztül lép az individuum kapcsolatba a társas és a kulturális valósággal, amely szubjektifikálódik számára, és így létrehozza személyes kultúráját. Amellett érveltünk, hogy a személyes kultúra az önéletrajzi emlékek rekonstruálása és használata folyamatában alakul ki, szerepe például az, hogy megnyugvásul szolgáljon - akárcsak az átmeneti tárgyak - és hogy létrehozza és fenntartsa a másokkal való kapcsolatainkat, valamint, hogy megteremtse az összekötô kapcsot saját személyes történetünk és a kultúra között, amelyben élünk. Az önéletrajzi emlékezés, és a hozzá fuzôdô tárgyiasult emlékek muködhetnek szelftárgyakként, amelyek a gondozóval való kapcsolat általános reprezentációinak internalizációi. A szelftárgyak tudatossá is válhatnak, és beléphetnek a publikus szférába, annak megfelelôen, ahogy társas életünket éljük. Ebbôl a szempontból az önéletrajzi emlékezés adaptív folyamat, amely abban segít, hogy fenntarthassuk személyes koherenciánk (lelki egészségünk), valamint a másokhoz fuzôdô kapcsolataink élményének a tudatát.

Thomas S. Smith
Department of History,
University of Rochester, U.S.A.
e-mail: toms@troi.cc.rochester.edu